Régóta terjeng a hálón az elképzelés, miszerint szavainkkal megváltoztathatjuk a víz szerkezetét. Pontosabban a víz molekuláris szerkezete más mintázatot mutat fagyás után attól függően, hogy milyen érzelmi töltettel rendelkező szó volt a közelében. Például, ha a „szeretlek” szót ragasztjuk egy pohár vízre, annak kristályszerkezete rendezettebb, szebb lesz, mintha a „gyűlöllek” szót ragasztottuk volna rá. Masaru Emoto több sikeres könyvében is (pl. A víz rejtett bölcsessége, Édesvíz Kiadó, 2007) bemutatta az ezt alátámasztó kísérleteit.
A tudósközösség nem fogadta el ezeket az eredményeket. Nem túl valószínű, hogy azért, mert összeesküdtek volna egy hazug materialista világkép fenntartásának érdekében, hanem mert a kísérletek nem voltak reprodukálhatók kontrollált laboratóriumi körülmények között. Masaru Emotot egyébként meghívták, hogy vegyen részt az Egymillió Dolláros Paranormális Kihíváson is, melynek lényege, hogy bárki, aki laboratóriumi körülmények között végrehajt vagy bemutat valamely paranormális, természetfeletti tettet, annak egymillió dollár üti a markát. Masaru Emoto nem fogadta el a kihívást.
De nem kell tudósnak lennünk, sőt, a kísérletet sem kell elvégeznünk ahhoz, hogy belássuk, miért nem működhet ez így a szavakkal és a vízzel. Elég néhány egyszerű gondolatkísérlet.
Vegyünk két népet, akik két különböző nyelvet beszélnek. Az egyik a magyar, ahol a „szeretet” szó egy pozitív érzést jelöl. A másik nyelv, nevezzük bagyarnak, szintén tartalmazza a „szeretet” szót: ugyanúgy írják, és ugyanúgy ejtik, mint ahogy mi is. Egyetlen különbség van: a bagyar „szeretet” szó azt jelenti, ami a mi nyelvünkön „gyűlölet”.
Tegyük fel, hogy egy pohár vízre felírjuk a „szeretet” szót. Mi fog történni? Pozitív vagy negatív töltetű ez a szó? Szép vagy csúnya lesz a víz szerkezete? A víznek ki kell derítenie, hogy milyen nyelven értette, aki ráírta? És ha olyasvalaki írta rá, aki se magyarul, se bagyarul nem beszél?
Vagy mi történik, ha én a sajátos nyelvhasználatom miatt az „idióta” szót pozitív értelemben szoktam használni, és ráírom a vízre? Az számít, hogy én miként értem, vagy az, ahogy sokan mások értik? És ha épp ugyanannyian vannak, akik így értik, mint azok, akik meg úgy?
Vagy mi történik, ha egy magyar ajkú ráírja a vízre, hogy „szeretet”, majd eltelik néhány ezer év, amikor már csak bagyarok fognak élni? A víz érzékeli, hogy mi az uralkodó nyelvjárás, és pl. Kr. u. 4500-ig szép kristályokká fagy, utána viszont csúnya kristályokká?
Itt egy alapvető naiv mágikus gondolkozásmaradvány érhető tetten. Mi emberek nagyon szeretjük azt gondolni, hogy szavaink a valóságot ragadják meg. Hogy szükségszerű kapocs van a szó között, hogy „szeretet”, és a pozitív érzés között, amit ez általában jelöl. Csakhogy a szavak önmagukban nem ragadnak meg semmit. Esetlegesek, konvenciókon alapszanak. A szavak azért jelentik azt, amit, mert az adott közösség így használja őket.
A gondolatkísérlet által felvetett kérdéseket csak úgy lehet megválaszolni (ez egy kihívás is), hogy nagyon furcsa elveket tételezünk fel a természet működésében. Pl.: a természeti törvények listájáról két véletlenszerűen kiválasztott darab: "egy zárt rendszer entrópiája nem csökkenhet", illetve "ha két azonos módon írt és ejtett szó ellentétes érzelmi töltettel bír, akkor a víz annak a szónak a töltetét veszi figyelembe, amelyiket adott pillanatban többen beszélik, kivéve, ha épp valaki nagyon akarja, hogy a víz az ő töltetét vegye figyelembe. És mindez persze nem érvényes azokra a szavakra, amelyek pl. véletlenül kerültek leírásra". Ez egy jó béna világegyetem lenne.